A Schrödinger SC jelenti

Tizenötödik túlélőverseny

 

2004. május 14-16.

Keleti-Mecsek

 

 

Fél évet vártunk rá. A 2003. novemberi első túlélőversenyünk óta ezt a napot vártuk. Az első hónapok még könnyen teltek: többször visszamentem a terepre, és bonuszokat vadásztam, pénzt, időt, fáradságot nem kímélve. Aztán mikor a veszteséglista már túl nagyra növekedett (kabát, mobil stb.) és a tereppontok nagy részét már felkerestem, abbahagytam. De ekkor még mindig volt három hónap a versenyig, s ez még nehezebben akart eltelni.

 

Ezért ismét felkészülési túrákat rendeztünk. Sajnos novemberi ötfős csapatunk háromfősre apadt, de legalább még megtarthattuk nevünket, és nem kellett fuzionálnunk egy másik csapattal (három fő a minimális létszám). Szóval így hármasban elmentünk a Mátrabércre, DMiki, Laci és FeCO. Utólag kiderült, a teljesítménytúra történetének második legkeményebb időjárása várt minket (az első Mátrabércen a derékig érő hó miatt a távot is lerövidítették): előző éjjel és a túra ideje alatt is többnyire esett az eső, hol bebújtunk egy esőfelhőbe, hol kibukkantunk belőle a kristálytiszta levegőbe. A Kékesen felderengett a körzeti időjárás-jelentés egyik visszaköszönő mondata: „Kékestető felhőben van, esik az eső”. Régen, mikor ezt hallottam, arra gondoltam, hogy ott ilyen időben nagyon nem lenne jó lenni. Most mégis ott voltunk, elemünkben, 20 km sárdagasztás után, és még csak akkor kezdődött a java. Szóval négy héttel a túlélés előtt végiggyűrtük a Mátrabérc 56 km-ét és 2890 m-es szintjét, ketten szintidőn belül (ami idén a férfi teljesítménytúrázókból is csak 43%-nak sikerült), egyikünk kicsit kicsúszva a szintidőből. Ez volt az állóképességi főpróba.

 

A túlélésnek van azonban egy másik vetülete is, ami már túlmutat az állóképességen: a lelki tehertűrő képesség. Tudtuk, a májusi túlélés már 48 órás lesz, és erősen tartottunk tőle, hogy ez alatt meg fogunk rogyni lelkileg. 24 órát még kibír az ember ébren (még ha este is kezdődik az a 24 óra, azaz pontosabban 36 órás az a virrasztás), de mi lesz 48, avagy 60 óra alatt. Muszáj aludni. Ez is volt második felkészülési túránk egyik fő célja, beüzemelni a szabadban alvást: mennyit tudunk aludni, mennyire kell felöltözködnünk, hogy bírjuk elcipelni a sok extra felszerelést (polifoam, hálózsák, hálósapka...), és hogyan bírjuk utána a terhelést. Olyan helyre akartunk menni, amit valószínűnek tartottunk, mint versenyhelyszínt. Én a Mecseket és a Vértest javasoltam, ezek közül is a Mecseket inkább, mert a Zengő (a Mecsek legmagasabb pontja) körüli radarállomás-építési hercehurca miatt félő volt, hogy esetleg ez a csúcs később nem lesz olyan megközelíthető, mint korábban, és arra gondoltam, hátha a szervezők ki akarják még használni az utolsó lehetőséget, mielőtt esetleg lezárják a csúcsot a nagyközönség elől. Ugyanakkor felmerült az is, hogy épp a megmozdulások miatt a szervezők inkább majd kerülni akarják a környéket, így az utolsó pillanatban mégis inkább a Vértesbe raktuk a felkészülést.

 

A Vértes bevétele kicsit szürkére sikerült. Bár csodálatos naplementével kezdődött, és a csillagos ég alatt folytatódott a 24 órás túra, másnap beborult, és órákig esett az eső, ami kicsit rányomta bélyegét hangulatunkra. De azért átgyalogoltunk az egész hegységen, és sok tereppontot és tapasztalatot gyűjtöttünk. Például azt, hogy sátor nélkül is menni fog az alvás, bár az alváshoz jól fel kell öltözni, vagy azt, hogy a turistatérképek szélén van koordináta is. Egész pontosan kilométerháló fedi az egész térképet, amiről eddig is tudtunk, de azt, hogy ez a háló be is van számozva, csak most tűnt föl. Úgy szimuláltuk ugyanis a túlélőversenyt, hogy mindenki kiválasztott 10-10 érdekesnek tűnő pontot a térképen, és borítékolta a saját pontjait, majd a vonaton közösen bejelöltük a pontokat, és összeállítottunk egy kivitelezhetőnek tűnő útvonaltervet. A pontok borítékolásához kellett azonban valamiféle kapaszkodó, s ekkor fedeztem fel, hogy a térkép szélén szépen be vannak számozva a vonalak. Így egy-egy tereppont számpárokkal, pl. a 14-16 számpárral volt kódolható, ami azt jelentette, hogy vízszintesen a 14. km, függőlegesen a 16. km melletti négyzetkilométer-kockában van a pont.

 

24 órás túránk során, melyhez BMiki is csatlakozott az eredeti felállású Schrödinger SC túlélőcsapatából, rengeteg érdekes helyet találtunk meg a Vértesben: középkori magyar királyok élő fába faragott képmásait, barlangokat, csodás tisztásokat. Jól esett Várgesztesen egy kis meleg étel, s ekkor fogant meg a fejünkben, hogy a túlélésen is be kellene ugrani egy faluba egy meleg ételre valamikor. Ugyanakkor megismételtük a novemberi túlélőversenyen elkövetett hibáink egy részét. Az elején ráérősen kezdtünk, és félidőben rájöttünk, hogy nem lesz meg fele sem az eltervezett pontoknak, a végén pedig ideológiailag kettészakadt a csapat, ugyanúgy, mint novemberben. Kísértetiesen hasonlított minden a novemberi eseményekhez, az egyszeri hibáknak hitt dolgokról kiderült, hogy a csapat gyengéi. Ezeket megpróbáltuk tudatosan korrigálni, és új taktikát dolgoztunk ki a versenyre: az elején nyomjuk keményen, hogy ne legyen rohanás a vége.

 

A túlélés főrendezője a hagyományoknak megfelelően már a túlélés előtti napokban elkezdett információkat csöpögtetni a résztvevőknek, s ebből, legnagyobb megdöbbenésünkre, közvetetten bár, de elég világosan kiderült, hogy a Mecsekben lesz a verseny. Erre eddig nem volt példa, a csapatok sosem tudták merre lesz a verseny. Ha már így alakult, beszereztem a Mecsek katonai térképeit, melyektől a turistatérkép kiegészítéseként komoly segítséget vártunk a tájékozódásban. Ugyanakkor a Mecsek cseppet sem volt kedvező terep számunkra. DMiki és én is csak futólag jártunk arra, az egyetlen említésre méltó esemény, ami történt velünk a környéken, az én pár napos családi nyaralásom volt 5 éve Kárászon, a Keleti-Mecsek északi részének egy kicsi falvában. Akkor is összesen csak 1-2 km-t túráztam a gyerekekkel (egyikük még csak 4 hónapos volt) Máré várába, ami már csak nevénél fogva is felkeltette érdeklődésünket. Szóval hiába az elmúlt fél év megannyi felkészülése és túrája az Északi-középhegységben a Dunántúli-középhegységben, szinte teljesen ismeretlen terepre megyünk.

 

Végre felvirradt a nagy nap, a 2 napos túlélés kezdetének napja, május 14. Előre megbeszéltük, hogy előző éjjel mindenki legalább 8 órát alszik, hogy reggel frissen ébredhessen, és teljesen nyugis fél napos munka (munkaidő-csúsztatás vagy hasonló) után kipihenten, testileg-lelkileg felkészülve, nulla stressz után vághassunk bele a kalandba. Ehhez képest a csapat tagjai 5-6 órát aludtak, jómagam egész délelőtt rohangáltam, többször kellett időpontra mennem, és már azon gondolkoztam, mennyi időm lesz átöltözni a túlélésre egyáltalán. Ezután jött azonban az igazi hidegzuhany: Laci délután kettőkor felhívott, hogy nem tud jönni. Azt hittem, rosszul hallok. Meghibásodott az egyik szerver, és este 6-ra be kell mennie, nincs mese. De aztán beszélt a főrendezővel, és megengedték neki, hogy másnap délelőtt csatlakozzon a csapathoz a terepen. Ennyi előnye azért kétségkívül van annak, hogy nem profi versenyről van szó, s így lehet rugalmasan kezelni a dolgokat szükség esetén. Arról már hallottam, hogy kényszerhelyzetben 2 fős csapat indulását is megengedik, hát ez pontosan az volt, s így legalább el tudtunk indulni a versenyen.

 

A kapott utasításoknak megfelelően vonattal kellett leutaznunk Dombóvárra, ahol buszba szállt a 30 kis- és nagyhalálos csapat, s elindultunk az ismeretlen helyett ezúttal a gyanított terep felé. A várt déli irány helyett azonban jó darabig északnak tartott a busz, s már kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy mégis a Bakonyba megyünk, és a nagy átverés áldozataként térkép nélkül fogok megküzdeni a tereppel, de aztán szép lassan keletre, majd délre kanyarodott a busz, a Mecsek irányába. Egy idő után kezdtek a falunevek is ismerősen hangozni 5 év távlatából. Végül Szászváron jobbra, nyugatra kanyarodtunk, és egyre hangosabban dobogott a szívem: a következő falu Kárász. Még a végén Kárászon raknak ki minket, ahol legalább a műutakat elég jól ismerem. De nem, továbbmentünk. Magyaregregyen is egy picit túlmentünk, és ott állt meg a busz. „A Mirelit és a Schrödinger SC az első két kiszálló csapat.” El sem akartam hinni. Óriási mázli. Alig a Máré várába vezető műút elágazása után raktak ki minket, az egyetlen olyan pont közvetlen közelében, ahol életemben egyszer túráztam a Mecsekben. Ismertem a környéket. Gyorsan kiszálltunk, megkaptuk a múltkorihoz képest picike túlélőcsomagunkat (versenyszabályok, versenynapló és két boríték), és 21:20-kor, már teljes sötétségben kezdődhetett a túlélés.

 

Új taktikánknak megfelelően épp csak összeszedtük magunkat, és útnak eredtünk. Menet közben hangosan olvastam a kapott információkat. Az első borítékban egy lap volt, amin közölték, hogy ezúttal mozgó tereppont is lesz, és minden csapatnak lesz egy időpontja, amikor találkoznia kell az erdőben a terepmesterekkel (rendezőkkel). Számunkra az időpont éjjel 2:45 volt, de hogy hol lesz a találkozó, arról semmit sem közöltek. Csak annyit, hogy este 10-től kezdődően félóránként megjelenik az információ egy internetes címen, hogy éppen merre jár a mozgó tereppont. Az a csapat, amelyik a megadott időponthoz képest +/–10 perces eltéréssel találkozik a terepmesterekkel, 100 pontot kap, ha az eltérés 10-20 perc közötti, akkor 90 pont jár, és így tovább 70, 40, 20, 10 (Gauss-eloszlásban!), végül az egy órán kívül érkezőknek már semennyi pont sem jár. Illetve kaphatnak még 50 pontot, ha tudnak megfelelően köszönni a rendezőknek (erről semmi konkrét információ nem volt, hogy mi lenne az), továbbá annyi, hogy kapnak 3 jokert a kombinációk teljesítéséhez. Ez azt jelentette, hogyha például bevállalják a Csúcs és a Kút kombinációt (11 ill. 8 adott pont felkeresését), de nem teljesítenek csak 10 csúcsot és 6 kutat, akkor a 3 jokert felhasználva összejön a 11+8 pont, és mégis megkapják a kombinációkért járó temérdek pontot. Azt is írták, hogy a 3 jokert nem lehet egy kombinációhoz felhasználni, ami kicsit riasztóan hangzott amiatt, hogy a múltkor egy kombinációt sem sikerült teljesítenünk. Ezek szerint most egyetlen kombináció semmire se lesz elég. Az éjjel 2:45-kor való találkozás ismeretlen terep ismeretlen pontjában teljesen reménytelenül hangzott, de a kapható pontszám olyan magas volt, és a jokerek jelentősége vitán felül olyan nagy volt, hogy mindenképp legalább meg akartuk próbálni a mozgó tereppont elkapását. Még ha egy órával a megadott időn belül sikerül csak elkapnunk őket, akkor is megéri. A lapon további információk voltak még üstökösökről, felvillanó Iridium műholdakról és hasonlókról, gondolom azért, hogy senkinek se teljen eseménytelenül az éjszaka, ha netán fogalma sem lenne róla, hogy miként igazodjon ki a túlélőtérképen.

 

A második borítékban volt a túlélőtérkép végre. A múltkori lepedőnyi méretű zsírpapír után ezúttal döbbenetesen pici, írólap méretű átlátszó írásvetítő-fóliák szolgáltak térképként. Összesen 4 darab volt belőlük, mindegyiken kb. 20 számozott karika (ezek a felkeresendő tereppontok voltak), és egyetlen furcsa, háromjegyű számmal számozott pluszjel. Az egész bekeretezve, a sarokban a rejtélyes NH1, NH2, NH3, NH4 számozással. Az egyik térképen a 361-es szám volt a kereszt mellett, erről Mikinek a 36-1 Magyarország-Budapest körzetszámok jutottak eszébe, s arra gondolt, hátha egy telefonszámot kell felhívnunk a térkép megfejtésének megtudakolásához.

 

Közben lassan gyalogoltunk Magyaregregy felé vissza a műúton, amerről jött a busz, hogy egérutat nyerjünk a helyben letáborozó és térképrejtvényt fejtő csapatoktól (amilyenek mi magunk is voltunk az első versenyünkön), és hogy aztán jobbra kanyarodva Máré várához érjünk, ami remélhetőleg tereppont is lesz. Tovább olvastam az információkat: „A cél helye a strand melletti étterem, amely a hazaindulási vasútállomástól másfél órányi gyaloglásra, a 29-es és 44-es tereppontok közelében van.” Szent ég, ez AZ az étterem, amiben Máré vára meglátogatása után a gyerekekkel ebédeltünk, és sajnálkoztunk, hogy nincs már nyitva a strand az őszi zárás után. Ekkora mázli nincs a világon! Negyed órával a kiszállás után tudjuk, hogy hol vagyunk, tudjuk, hogy hol a cél, és hogy épp a cél felé gyalogolunk, ahova pár perc múlva meg is érkezünk, továbbá hogy két tereppont a közvetlen közelünkben van. Megkerestük azt a fóliát, amelyiken a 44-es és 29-es tereppont volt, ráillesztettük a Mecsek turistatérképére, és elolvastuk a tereppontok leírását. Az egyik egy forrás volt, a másik egy patak fölötti híd. Előbbit azonnal megtaláltuk a célként megnevezett strand közelében. A fólia megfelelő, 44-es pontját a forrás fölé helyezve és a fóliát É-D-i irányban a térképre illesztve úgy láttuk, a 29-es pontot épp csak elhagytuk – merthogy eddigre már a strandnál jártunk. Ráadásul a 361-es szám melletti kereszt pontosan a buszból való kiszállás pontjára esett! Ezek szerint ez a kereszt a kirakás helyét jelenti.

 

Közben Laci hívott telefonon, hogy kint vagyunk-e már, és örömmel soroltam neki a fejleményeket, hogy a Mecsekben raktak ki minket, és a szerencsénket, hogy milyen jól állunk, de legfőbbképp azt, hogy a netről le kell majd vadásznia számunkra a terepmesterek mozgásának adatait, hogy találkozhassunk velük. Elmondtuk azt is, hogy négy fóliát kaptunk, és rejtélyes háromjegyű számok szerepelnek rajtuk, próbáljon meg gondolkodni, mik lehetnek ezek. Talán telefonszámok.

 

Visszamentünk hát a főútra a 29-es terepponthoz a bonuszért. Gondoltuk, kizárt dolog, hogy valaki ilyen hamar megtalálja. A tereppont leírásának megfelelően kerestük a patak fölötti hidat. A patak megvolt, de a híd sehol. Mindegy, hagyjuk, menjünk a biztos forráshoz. Annak meg kell lennie, az nem egy patak, ami fölött bárhol lehet a híd. Siettünk a forráshoz. Odaértünk, és Miki felolvasta a leírását. Ott voltunk, minden egyezett a leírással. A bonusz helye „a kiépített forrás ÉK-i sarkában”, vagy valami hasonló volt. Bevilágítottam a terméskövek közötti résbe, és ott csillogott a fekete szigetelőszalaggal betekert kis csomagocska! Hát erről nem is álmodtunk. 40 perccel az indulás után megvan az első bonusz, a térkép rejtélye pedig részben megoldva! Hát ez fantasztikus. Nyertünk. Már most. De előbb még ki kell szedni a bonuszt a résből. Ajjaj, Lacinál van a csipesz, ő meg most szervert javít. Akkor nem marad más, mint a majommódszer, apró ágacskákkal megpróbálni kiemelni a bonuszt. Nem nagyon ment. Percekig szenvedtem vele, és nem jött kijjebb. Próbáltam finoman, majd erővel, de erre csak lejjebb esett a résbe úgy, hogy már nem is látszott. Próbáltam alulról piszkálni, vakon feljebb küzdeni, aztán alulról úgy kivájni a törmeléket, hogy kijöjjön lent, de eredménytelenül. „Hát ezt itt kell hagynunk, ne pocsékoljunk vele túl sok időt, reménytelen – mondtam. – Vagy megpróbálom még egyszer utoljára alulról, erősebben: vagy kiugrik, vagy végleg lejjebb esik.” És kiugrott, újra látszott! Ezután az új módszerrel, alulról és felülről is botokkal igazgatva csak sikerült kiemelnem. Nagyon örültünk a sírból visszahozott bonuszunknak.

 

De nem ünnepeltünk sokáig, gyorsan megnéztük, mi lehetne a következő tereppont. „Régi épület”, „bonusz a lépcsők alatt” és hasonlók szerepeltek a leírásánál. De a tereppont látszólag pontosan egy csúcsra esett, ahol semmilyen épület nem volt feltüntetve a térképen. „Próbáljuk meg elforgatni a fóliát a mostani tereppont körül – mondta Miki – a forrás helyét már biztosan tudjuk, de a többi nem biztos.” Nem nagyon tetszett az ötlet, mert akkor mi lesz a kirakás helyével, ami olyan szépen egyezett a számozott kereszttel, de azért elforgattuk a fóliát úgy, hogy ez a „régi épület, lépcsőkkel” Máré várára essen. Ahogy elforgattuk, hirtelen minden karika valami érdekes pont fölé került a turistatérképen. Egy-két tereppont leírását ellenőriztünk, és minden jó volt. Rögtön megértettük azt is, miért nem találtuk az elején a hidat a patak fölött: picit arrébb volt az, mint ahol kerestük. De most már indulhat a szüret! Eltelt talán egy fél óra is a forrásnál a bonuszvadászattal és a térképkorrigálással, így gyorsan elindultunk Máré vára felé. A várban is ment minden, mint a karikacsapás. Egy pinceszerű helyiségbe kellett bemennünk, ott felmászni a falra és egy 3,5 méter magasan nyíló, boltíves járatban keresni a bonuszt. Sehol sem volt. „Nem létezik, hogy elvitték előlünk.” – mondogattuk. De aztán megtaláltuk az eldobált szigszalagot, úgyhogy szomorúan bele kellett törődnünk, hogy itt már jártak előttünk. Biztosan repültek, de mégiscsak jártak. Sietnünk kell, még ennél is jobban.

 

A versenykiírás felolvasásakor láttuk, hogy ezúttal a nagyhalál kategóriában 2 kombinációt kell teljesítenie a csapatoknak az érvényes szerepléshez. Gondoltuk, ha ilyen erős az elvárás, akkor nem hajthatunk a két legkönnyebb kombinációra, mert egy „épp hogy csak” teljesítéssel biztos nem lehet nyerni, márpedig nyerni kellene, ha ilyen jól kezdtünk. Legyen az egyik kombináció a Csúcs, ez ér a legtöbbet, a másikat pedig majd meglátjuk. El is indultunk a legközelebbi csúcsra, ami légvonalban még közelebb volt a kiindulási helyünkhöz, mint Máré vára, így gyanítottuk, hogy valaki már biztos járt ott, és nem lesz meg a bonusz. Mégsem akartuk kihagyni a kombináció miatt, inkább vesszen a bonusz. Kicsit kedveszegetten mentünk fel a csúcsra, még mindig hitetlenkedve, hogy ilyen villámkezdés után valakik mégis megelőztek. Amint jöttünk ki a várból, egymás után két csapattal is találkoztunk, és ez még lesújtóbb volt: így már rajtunk kívül legalább három csapat igen hamar elkezdett aktívan nyomulni. Persze gyanítom, a szembejövőknek még lesújtóbb volt látniuk, hogy valaki már kifelé jön... Mérgükben meg is jegyezték, hogy lehetünk mi csak ketten, mikor három fő a minimális csapatlétszám. Mondtuk, hogy az utolsó pillanatban kiesett egy emberünk, de a főrendező engedélyével így is elindulhattunk.

 

Toronyiránt felmentünk a csúcsra. Az aznapi esőtől nedves aljnövényzettől már itt jó vizesek lettünk. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy a bejött hűvös időjárás más szempontból mennyire kedvező: a helyenként sűrű, combig érő csalánon rövidnadrágban igencsak bajos lett volna átjutni. Viszonylag könnyen megtaláltuk a csúcsot, és megnéztük a bonusz helyét – a kedvezőtlen kimenetelre felkészülve. Ám lőn csoda, itt megint meglett a bonusz! Úgy látszik, ez a verseny már csak ilyen: hol fenn, hol lenn...

 

Kicsit megnyugodva, Miki javaslatára elkezdtünk gondolkodni a maradék 3 térképfóliáról. Nekem meggyőződésem volt, hogy a maradék 3 valahogy illeszkedni fog a már meglévőhöz, de hamarosan kiderült, hogy erről szó sincs. Laci közben elmondta mobilon, hogy semmi nincs még a webhelyen, és hogy nézegette a számokat, és mindegyik prímszer prím. Aha! A terepmesterek által előzetesen csöpögtetett információk között volt egy ilyen értelmetlennek tűnő mondat is, hogy „Prímszer prím ugyan nem prím, de príma kiindulás.” Szóval prímszer prím, és kiindulás. Ez lenne a kiindulás a térképrejtvény megoldásához? 17*19=323, 19*19=361, 19*23=437 és 17*27=459. Hát ez jó. Teljesen olyanok ezek a számpárok, mint mikor a Vértes térképen a tereppontjainkat lekódoltuk a térkép szélén lévő koordinátákkal. Csak nem? De! A forrás és vár alapján már helyesen beillesztett fóliánkon a 361-es számú kereszt pontosan a (19;19) koordinátára esett. Hát ez kegyetlen. Nosza, elő a többi térképet is, rakjuk föl őket a turistatérképre. Felraktuk az elsőt, de ekkor még hiányzott a polárkoordináta-információ. 360 fokban lehetett forgatni a fóliát, és bármelyik állás jó lehetett elvileg. Ezt úgy oldottuk meg, hogy 1-2 tereppont leírását elolvastuk, és a fóliát a térképen középpontosan forgatva néztük, hogy a karika ráesik-e valamelyik pontra a térképen. Elég gyorsan ment. Amint meglett 1-1 fólia pontos helye, bejelöltük a turistatérképen a fólia számozott keresztjének és egyik sarkának pontos helyét, hogy bármikor elővehessük, és pontosan felrakhassuk. De ahogy haladtunk, kiderült, hogy a fóliák átfednek, és a tereppontok sűrűsége nagyobb, mint azt az első fólia alapján gondoltuk. Fel kell vezetni a pontokat a turistatérképre, különben egy térképpel és négy fóliával rohangálhatunk az erdőben 44 órán át (a célba 17:30 és 18:15 között kellett beérni), és sajnos nem lehet fóliákat egyesével egymás mellett használni, ahogy először gondoltam. Szóval felvittem a pontokat a térképre, Miki pedig közben listát készített a pontokról, hogy melyik hányas fólián van, arra az esetre, ha utólag javítani vagy keresni kellene valamit. Mindössze 78 tereppont volt, és a térképre berajzolva a pontokat kiderült, hogy a terület kisebb, mint a novemberi, egynapos versenyé volt. Hát ez nagyon meglepő volt. (Utólag lemértem, és a novemberi 10 km x 15 km és 137 tereppont helyett most csak 7 km x 12 km és 78 tereppont volt a pálya.) Nem volt hiányzó vagy dupla pont sem, minden elég egyszerűnek tűnt. Arra is rájöttünk közben, hogy a fóliák sarkában az NH is csak azt jelenti, hogy Nagyhalál, azaz annak a kategóriának a rövidítése, amiben indultunk. (A kishalálosok most is 24 órás versenyt teljesítettek, a novemberihez hasonlóan.) Hogy a lehető legkevesebb idő menjen el a térkép átírásával, az egyik fóliáról nem vezettem át a pontokat a térképre, azt csak a térképre illesztve vittem tovább magammal, részben azért is, mert a fekete karikák jól láthatóan kiemelték a tereppontokat.

 

Nagyjából 2,5 óra alatt így összeállt a kép, s koncentrálhattunk a tereppontokra. A novemberi tanulságokra gondolva továbbra is a kombinációk teljesítése, konkrétan a Csúcs és a Vár kombinációk teljesítése volt az első számú célunk. Megnéztük, hogy melyik a legközelebbi Csúcs tereppont, és mentünk arra, közben a lehető legtöbb tereppontot érintve. Lacival is beszéltünk, és mondta, hogy csupán egyetlen infó jelent meg addig a weblapon, 10:30-kor, hogy a terepmesterek még vacsoráznak. A következő tereppont egy ledöntött kerítés volt, itt már nem volt bonusz, aztán a Szederindás forrás következett volna, de a turistatérképen jelölt hely egy meredek, valóban ugyancsak szederindás hegyoldal volt, és a sötétben hosszas keresés után sem leltünk a forrásra. Mentünk tovább a következő csúcshoz, amit egy kerítés mellett kellett keresnünk. Be is akartunk mászni a létrán, ám amint léptem fel a lépcsőkön, csekély 90 kilós összsúlyom alatt megadta magát az elkorhadt harmadik lépcsőfok, középen kettétört, és hasonlóképp cselekedett a zuhanó súlyomat megfogni már képtelen két alsóbb lépcsőfok is. Zutty. Na ezen sem mászunk be itt, maradhatunk kívül. Mentünk kívül a kerítés mellett, sehol semmi. Be is másztunk, de megint csak sűrű, vizes aljnövényzet fogadott, semmi más. Aztán mentünk kicsit tovább, hátha nem is ez volt az igazi csúcs, és eggyel arrébb van. De egyszer csak bejött egy másik turistajelzés, aminek még nagyon nem kellett volna bejönnie, s ebből látszott, hogy túlmentünk a célon.

 

Közben, ahogy kijöttünk a mély völgyből, egyszer csak lett térerő, és megjött Lacitól két SMS is. Ezekben a weblapon közzétett koordináták voltak, melyeket most már a prímszámokból kiokosodva gond nélkül beazonosítottunk. A 11:30-as és a 12:00-ás adatok szerepeltek a két üzenetben, és az elsőből kiderült, hogy tőlünk délre, nem olyan túl messze kezdte pályafutását a mozgó tereppontnak álcázott terepmestercsapat, és hogy észak felé, azaz majdhogynem felénk kacskaringóznak egy műúton. A legújabb infó pedig az volt, hogy a sárga kereszten fognak északkelet felé haladni. Ezzel volt egy kis gond: a sárga kereszt északkelet helyett északnyugat felé ment. Hát gondoltuk, hogy hátha nem színtévesztők, hanem inkább az iránytévesztés esete forog fenn. Lacinak mondtuk, hogy felkeressük a csúcsot, mert kellene a kombinációhoz, de egyelőre gondban vagyunk, túljöttünk rajta. Utána viszont megyünk a terepmesterek felé a 2:45-ös találkára, mert kezd fogyni az időnk.

 

Szóval ahol bejött a váratlan turistaút, elkanyarodtunk jobbra, és megpróbáltuk a csúcsot innen bevenni. Kevés sikerrel, ugyanis hamarosan lejtett az út, és a turistaút két jelzése kettévált, jelezve hogy megint túlmentünk. Hátra arc ismét, és tovább az úton, hátha mégis a turistatérkép a rossz, és nem arra van a jelzés, mint amerre a térkép állítja. Ekkor jól jött a katonai térkép, mert arról világosan kiderült hol vagyunk, és hol van a csúcs. Hamarosan jött szembe egy csapat, ők voltak a Mirelit ismét. Eddig „csak” a vonaton, a buszon, a rajtnál és most találkoztunk velük... Rögtön gondoltuk is, hogy lőttek a bonuszunknak, ők biztos leszüretelték már. Letértünk a turistaútról, fel a csúcskőhöz, és újra meg kellett lepődnünk, ott volt a bonusz érintetlenül! Hurrá, most már csak húzzunk a találkára, mert ezzel egy kicsit sok idő elment. Felhívtam Lacit, hogy van-e valami frissebb információ a terepmesterekről, mégse támaszkodhatunk csupán 1,5 órával korábbi adatokra. Semmi nem volt. Nyomj egy „Refresh”-t, mondtam neki. Hoppá! Most jelent meg. Tovább mennek a sárga kereszten a zöldig. Na akkor ez meglesz, pont oda tudunk még érni, van 40 percünk. Visszamentünk a zöld kereszt és kék kereszt elágazásáig, ahol egyszer már jártunk, és ott ismét találkoztunk a Mirelit csapatával.

 

–           Kishalálosok vagytok, vagy nagyhalálosok? – kérdezte tőlük Miki.

–           Kis.

–           Jó, akkor mi is megnézzük a bonuszt, mert mi meg nagy.

 

Léptem fel a létrára, tört össze megint minden. A terepponthoz tartozó kérdésre sem lehetett így már egyszerű választ adni, hogy hány ép foka van a létrának. Mint kiderült, Mireliték is összetörtek egyet, tehát egyre fogyatkozott az ép fokok száma. A következő meglepetés viszont az volt, hogy a bonusz ugyanaz lett volna, mint nekik, tehát úgy tűnik, ezúttal mindkét kategóriának ugyanott vannak a bonuszok. De legalábbis ezen a terepponton. Kicsit (sőt nagyon) sajnálkoztunk, hogy az előbb nem tűnt fel, hogy terepponton vagyunk, s így átpasszoltuk a bonuszt a Mirelitnek, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy cserébe ők is elsétáltak egy másik tereppont mellett gyanútlanul.

 

Siettünk tovább a találkára, maradt még 40 percünk. Útba esett a Szederindás-kút megint, és futólag megint kerestük, de továbbra se került elő. Aztán visszaértünk a ledöntött kerítéshez, ahol már több csapat várta a terepmesterek érkezését. Ha minden igaz, ott volt az „Elborult agy” nevű csapat is, nevükhöz méltóan elborult aggyal, hogy ők nem rádióamatőrködni jöttek, hogy rohangáljanak a csúcsokra térerőért, és hogy már vagy 2 órája vadásszák a terepmestereket, tudják a titokzatos köszönést is, de most már kezd elegük lenni. Így megtudtuk, hogy a terepmesterek még nem jártak ott, tehát valahol feljebb vannak még a sárga kereszten. Volt még 10 percünk 2:45-ig, kérdéses volt, elkapjuk-e őket 2:55-ig. A sárga kereszt azonban kicsit nehezen lett meg, egy darabig nem volt jelzés, aztán kiderült hogy a piros karikán vagyunk. Vissza megint az Elborult agyhoz, és új irányban végre ráleltünk a sárga keresztre. Hamarosan jöttek is szembe a terepmesterek, látszott a lámpájuk. Itt az Elborult agy egyik kevésbé elborult tagja rendkívül sportszerűen elengedett minket az ösvényen, és rohantunk, hogy pont jókor kapjuk el a terepmestereket.

 

–           Sziasztok, ti milyen csapat vagytok? – kérdezte a kétfős előőrs egyik tagja.

–           Schrödinger SC.

–           És mikor kellene találkoznunk?

–           2:45-kor.

–           És most mennyi az idő? – és az órájára nézett.

–           2:49

–           Azt a mindenit! Ezt nevezem... Ezt nem fogja megdönteni senki szerintem. 100 pont.

 

Mi is majd kiugrottunk a bőrünkből, ebben még mi sem bíztunk. Éjjel 2:45-kor ismeretlen terepen mozgó tereptárgyat így eltalálni, ez mesés volt. Következett a terepmesterek köszöntése, de erről a tippünk nem jött be. Néhány rávezető kérdés után rájöttünk, hogy a versenyfüzet címlapján a piros-narancssárgás borító alatt sárgával volt bepecsételve egy latin köszönés „ave master saluti survivorim” magyarul kb. „üdv terepmester, üdvözölnek a túlélők”. Ezért is kaptunk 49 pontot, amit nagyon megköszöntünk, mert magunktól, még ha másnap estig kell gondolkodnunk, akkor se jövünk rá, hiába volt ott rávezetésként, hogy „majd kiszúrja a szemed”.

 

Nem sokkal később sikerült Lacival is beszélnünk, aki még mindig a munkahelyéről követte az eseményeket. Megbeszéltük, hogy vonattal jön ki délelőtt, és valószínűleg Kárászon száll le, hogy becsatlakozzon hozzánk. A jól sikerült hajtóvadászat után nyomtuk tovább a tereppontokat, és az irányt a Hármas-hegy majd a Zengő felé vettük. Fel sem tűnt, hogy elment az egész éjszaka, csak mikor kezdett virradni, 3:45-kor. Így kimaradt az alvás, pedig mindkét éjjel akartunk 3 órát aludni. Ez egy az egyben a lelkesedés, a bonuszok és a terepmesterekkel való találkozás fáradtságfeledtető hatása miatt volt. Szépen kigyalogoltunk a műútra, Zobákpusztára. Úgy tűnt, épp nyit a bolt. Kicsit furcsállottam a dolgot, mert még csak fél öt volt, de mikor odaértünk, valóban nyitott bolt fogadott. Ha már így alakult, vettünk friss kaját, és megreggeliztünk. Közben több terepruhás nagydarab ember téblábolt a környéken, illetve főleg a szomszédos kocsmában, akiket először túlélőknek gondoltam, de aztán ezt a gondolatot elhessegettem, mert teljesen frissnek néztek ki. Miki pedig mondta, hogy a kocsmában van két csapat, de közük nincs a térképhez, most illesztgetik a fóliákat a térképre. Utólag kiderült, hogy a Normandiai Partrahányás volt az egyik csapat, akik bizony szintén nevükhöz méltóan a kocsmában húzták ki e nehéz, dermesztően hideg hajnali pillanatokat (lehetett vagy 5 fok, mi is majd megfagytunk).

 

Itt derült ki az is, hogy a Niva kombinációból egész jól állunk, és kár lenne kihagyni, úgyhogy ezt is felvettük a listára, és bekarikáztuk a térképen az összes Csúcs, Vár és Niva tereppontot, hogy azokat véletlenül se hagyjuk ki. Ez volt egyébként a három legmagasabb értékű kombináció, tehát úgy gondoltuk, ha ezeket megcsináljuk, elég ütős eredményünk lesz.

 

Továbbmentünk, és a Hármas-hegy mindhárom tereppontján szomorúan állapítottuk meg, hogy a bonuszok eltűntek, illetve az egyik csúcson a kicsit „off” csúcskő is úgy le volt álcázva egy korábban ott járt csapatnak köszönhetően, hogy percekig kellett keresgélnünk, mire meglett. Ezután meredeken leereszkedtünk egy hegyoldalban, kicsit levágva, nem a turistaúton, amit körülbelül tízszer bántunk meg, a bozótban való elakadás, csetlés-botlás közben. Végül csak levergődtünk, és ott várt minket egy híd tereppont. A betonhíd egyik vascsőkorlátjának végében kellett keresnünk a bonuszt. De bizony nem volt ott semmi, hiába világítottam be zseblámpámmal. Mindegy, fogtam egy kisebb botot és bekotortam, hátha annyira bedugták, hogy nem is látszik. Kettőt se kotortam, kipottyant a csomagocska! Hohohó!!! – kiáltottam fel a meglepetéstől, s még fel sem vettem a földről a bonuszt, láttam, hogy jön egy másik csapat. Az orruk elől vittük el. De ki tudja, lehet, hogy épp ők taroltak fenn a hegyen, hát ennyi nekünk is járt. (Meg amúgy is, a Mirelit még szemtelenebbül vitte el orrunk elől „jogos” bonuszunkat.) Legnagyobb meglepetésünkre a két közeledő versenyző, amint meglátták, hogy a bonuszt kiszedtem, sarkon fordult és eltűnt. Kibontottuk a bonuszt, ami kb. 7 üres tereppont után már épp jól jött, és elolvastuk: „Rongálni tilos. Ha ezt a bonuszt kiszedted, akkor megrongáltad a hidat!” Volt benne igazság... bár mi tényleg nem rongáltunk.

 

Az eltűnt csapat nyomába eredtünk, és azon törtük a fejünket, meg tudjuk-e őket előzni valahogy, vagy képesek lesznek előttünk 5 perccel mindent begyűjteni. De nem sokáig mentünk, már ott is voltak, és készítettek rólunk fotót is! Ez igazán megtisztelő volt, de aztán még azt is odavetették, hogy dgy (a főszervező) nem tud kétfős csapatról, amire én csak azt tudtam hirtelen válaszolni, hogy akkor kérdezzék meg még egyszer. Dgy telefonon engedte meg Lacinak, hogy később csatlakozzon hozzánk. Nyilván arra gyanakodtak, hogy kettévált a csapatunk, de hát mi nem nagyon tudtunk... Végül itt elváltak útjaink, mi mentünk a következő csúcsra, ők meg másik irányba. Egy gyönyörű legelőn mentünk át a kora reggeli napsugarakban, aztán meglett a csúcs is, bonusz nélkül, és indultunk tovább a Zengőre. Elolvastuk a kilátón a Lokátor nem, bazsarózsa igen feliratot, csináltunk néhány képet a pazar kilátásról, megint találkoztunk a „fotós” csapat egyik tagjával, később a hozzá csatlakozó még kettővel (egy vagy kettő tag még így is hiányzott), elmondtam nekik, hogy azért vagyunk ketten, mert egyikünket az utolsó pillanatban éjjelre behívták melóba, aztán mentünk tovább.

 

A Zengőről lefelé eljutottunk a „Turistautak T-elágazója” nevű terepponthoz, ahol felismertük az egyik előzetes fényképen publikált bonuszrejtekhelyet fenn a fán. Kissé korhadt volt az ág, amin fel kellett volna húzódzkodni, ezért Miki nem mert felmászni, de én megpróbáltam. Már majdnem sikerült is, mikor reccs, tőből letört az egész ág, és a hátamra zuhantam. Hirtelen azt sem tudtam, nyakamat törtem-e ki, vagy a gerincemet ketté, de hogy levegőt nem kaptam, az elég biztosnak tűnt. Talán 2 m magasról zuhanhattam le a hátamra. Mikiben is megállt az ütő, de hamarosan intettem, hogy minden OK, csak egyelőre levegőt nem kapok. Nagy szerencsém volt, hogy jó szögben és puha avarra estem, de tény, hogy semmi bajom nem lett végül. Utoljára talán tíz éves koromban estem le nagyon hasonló módon fáról, szóval kicsit se mentünk ám át infantilisba a versenyen...

 

Ismét sokadik bonusztalan tereppontunknál jártunk már a híd óta (közben láttunk ám veterán autókat), mikor döntést kellett hoznunk, hogy menjünk-e az egyik közeli, de útirányunkból kissé kieső tereppontra (42-es), vagy ugorjunk egy nagyot, kb. 4 km-t a Templom-hegy felé, és megnézzük, hogy a terep túlsó vége is ilyen tisztára van-e már szedve bonuszügyileg. A nagy ugrás mellett döntöttünk. Közben végig azon morfondíroztunk, jártak-e már arra. Az a terep túlsó vége, így talán még nem jártak arra. De lehet, hogy valamelyik csapat a másik irányból, északról már odaért. A kombinációk mellett kötelező pont volt ugyanis a déli részen a Zengő, keleten a Templom-hegy, és a terep északi sarkában a Somlyó, nyilván a kevés tereppontot és a kis területet ellensúlyozandó. Tehát a Templom-hegyhez minden valamire való csapat el fog menni. De hátha nem érnek oda előbb, mint mi. A következő terepponthoz gyalogoltunk egy órát az eléggé szétcincált kúttól. A szétcincált állapot, azt jelentette, hogy már legalább két csapat járt ott előttünk: az egyik szépen megtalálta a bonuszt, a másik meg hiába túrt föl mindent, már nem lelte. Szóval nem sok esélyt adtunk, hogy a következő terepponton bármit találnánk, de hát útba esett a Templom-hegy felé. Egy óra múlva kiértünk egy műútra, és nem messze ott volt a tereppont, a földutat elmetsző patak, a közeli fa odvában pedig: ott volt a bonusz! Végre még egy! Már azt hittük, hogy meg kell elégednünk 4 bonusszal, ami nyilván elég kevés a jó szerepléshez.

 

Felcsillant a remény, hogy talán nem csak ezen a félreeső ponton, hanem a Templom-hegyen is meglesznek még a bonuszok. Mentünk tovább a műúton, és 15 perc múlva elértük a következő tereppontot, ahol megint csak volt bonusz: „Biciklis bejárásunk első tereppontja”. Itt mindenképp le akartam fényképezni Mikit, s miután ledobta nekem a bonuszt a műútra, visszadobtam neki a fénykép kedvéért. Bele a legnagyobb dzsumbuj közepébe. Kétségbeesetten kerestük vagy 10 percig, mire nagy nehezen meglett, már kezdtünk róla lemondani... Dél volt, hétágra sütött a nap, és kezdett melegünk lenni. Gyorsan átöltöztünk, és igyekeztünk a következő ponthoz a nagy dzsumbujba, a Templom-hegy egyik mellékcsúcsának leséhez, a kötelező ponthoz, ahol „Rózsa Sándor a lovát nem ugratta”. (Marci a feje fölé emelt bringával mászkált a derékmagasságig szederrel benőtt területen, mikor kirakta a bonuszt, és erről készült előzetes „kiszivárogtatott” fotó, mely megjelent a verseny webhelyén.) Ismét megvolt a bonusz! Ezeknek már annyira örültünk, hogy fényképet is készítettünk róluk. Irány a Templom-hegy. Bonusz! Irány a kettős csúcskő (melyről kiderült, hogy mégis csak magányos) a közelben. Bonusz! Itt volt a gyertyánba belenőtt bükkfa esete. Közben beüzemeltem a tájolóm szélén lévő számlálót, ami 0-tól 9-ig tudott számolni, mert már nem tudtam követni, mennyi bonuszunk is van. Elhatároztuk, hogy Lacinak csak a számlálót fogjuk megmutatni, hogy olvassa le bonuszaink számát.

 

Ekkor észrevettük, hogy van még egy igen kieső tereppont kb. 2 kilométerre, ahol még biztos nem jártak, annyira lehetetlen helyen volt. Gondolkoztunk, hogy a két közelebbi tereppontra menjünk, ahova viszont az ellenkező bejárási irányt választó csapatok már esetleg elértek és elvitték a bonuszt, vagy menjünk a biztos bonuszért. Végül az jött ki, hogy a két másik tereppontért 24 bonuszpontot zsebelhetünk maximum, de lehet hogy nullát, emezért viszont biztos 25-öt kapunk (18-at ért a bonusz), úgyhogy az egy órányi extra kitérőt választottuk. Időben is elég jól álltunk, ezért is mertük bevállalni. Láthatólag már csak egy kupacban, északon kellett megcsinálnunk a kombinációinkhoz vagy 10 pontot, amire a délután és a következő nap már-már túlontúl soknak is tűnt. Szóval volt időnk, lementünk a hegyről „rossz” irányba, hogy aztán visszamászhassunk rá, és menjünk tovább a vélhetőleg bonusztalan területekre. A terep azonban a vártnál is rosszabb volt. Tartottuk az irányt, de lekeveredtünk egy keskeny völgy mélyére, és ott bukdácsoltunk a kidőlt fák és a süppedős avar közepén. Azt hittük sose lesz vége, 35 percig tartott, mire kijutottunk a völgyből, jóval tovább, mint vártuk. Ott viszont fellélegezhettünk, mert pontosan a völgy bejáratánál volt a tereppont, szinte telibe nekimentünk, és rögtön meglett a bonusz is: „Igen, tizennyolc pont mert ez a terep legkeletibb pontja.” Hurrá, hát itt is jártunk, és még dél is alig múlt, félidőben se vagyunk. Mi azért még keletebbre mentünk, immár turistaúton, mert a völgyben visszamenni öngyilkosság lett volna, inkább kerültünk jelzett úton. Itt eljutottunk a 6-os út egyik pazar völgyhídjához, és ráleltünk a számunkra valóban legkeletibb „tereppontra”: egy a legősibb szakmát űző nőre a 6-os út mellett.

 

Fél óra múlva jött szembe Laci, akinek megmutattuk 0-t mutató bonuszszámlálónkat (egy darabig eltartott neki, mire sikerült értelmeznie) és jött egy másik csapat is szembe, ha minden igaz, a Dzsihad. Ők nyerték a kishalált novemberben, még a buszra szállás előtt beszélgettünk egyikükkel. Ebből levontuk a következtetést, hogy azon a bizonyos 2 terepponton ők már biztos voltak, így nagyon jól tettük, hogy leszedtük az utolsó bonuszt a pályáról. A tereppontokat üresen bejárni már bármikor lehet.

 

Mivel nagyon jól álltunk időben és a kombinációkkal, megnéztük, hogy vajon a jokereinkkel együtt beleférhet-e még egy-két további kombináció is az időnkbe. Mivel út közben több olyan pontot is érintettünk, mely nem volt a három kiválasztott kombinációnkban, szépen kezdett gyűlni a többi kombináció is. A Les és a Kunyhó kombináció tűnt a leginkább elérhetőnek, ezért ezek maradék pontjait is bejelöltük a térképen kérdőjelesen. Így már 5 kombináció teljesítésével kacérkodtunk. Időközben kifogytunk a vízből (Laci készletét rögtön kiittuk), így próbáltunk egy házból kérni, de nem volt, csak palackozott ásványvíz, amit készséggel már hoztak is (hihetetlen barátságos népek), de nem akartuk elfogadni, mikor mondták, hogy nem messze van egy lovastanya étteremmel. Ez pont jó lesz, hogy végre szusszanjunk egyet a melegben. A lovastanya már Mecseknádasdon volt, nagyon menő helynek nézett ki, alig mertünk bemenni koszosan, sárosan. Gondoltuk, vastag lesz a számla, ezért teljesen ledöbbentünk, mikor mondták, hogy egy menü 450 forint. Nem is akartak semmire rábeszélni, hozták gyorsan a vödörnyi csontlevest és a paradicsomos húsgombócot főtt burgonyával. Feltöltöttük az összes palackunkat is. Míg ebédeltük, beugrott egy másik csapat is, talán az Elborult agy lehetett újra, de nem biztos.

 

Kicsit nehéz volt újra elindulni, de hamarosan már Rékavárhoz kaptattunk fel, a kényelmes ebédünk ellenére mégiscsak mögénk keveredett, étteremben látott csapattal szorosan a nyomunkban. A Rékavárnál nem volt bonusz, és a következő terepponton sem. Mondtam is Lacinak, de sajnálom, hogy lemaradt a bonuszokról, mert az aztán az érzés. És arról gondolkodtam hangosan, vajon lesz-e csapat 10-nél több bonusszal. 78 bonusz van összesen, és a kishalál is ezt vadássza, tehát szerintem legfeljebb 1-2 csapatnak lehet majd több ennél. Nem állhatunk olyan rosszul. Aztán a harmadik pont a hosszú hegygerincen a turistaúttól vagy 100 m-re kiesett. Oda is felmentünk, hogy begyűjtsük a tereppontot, sőt talán kellett is a Csúcs kombinációhoz. Nézzük a bonusz helyét, semmi túrás, gyanúsan érintetlen. Lacival ketten kezdtünk el túrni egyszerre két odút a fa tövében, és hamarosan meg is találtuk a bonuszt! Szóval mégis jutott Lacinak egy. Kattant a bonuszszámláló az egyesre újra. Hát mégsem a legkeletibb bonusz volt a legutolsó a terepen.

 

Közben szorosan a nyomunkban jött a másik csapat, sőt belefutottunk újra a Dzsihadba is, akik (nomen est omen újra) rögtön megjegyezték, „undorító, hogy ennyi csapat van itt egyszerre”. Szerencsére nem bocsátkoztak megtorló terrorakciókba, mi meg húztuk a csíkot tovább. A következő terepponton még láttunk elsuhanni két fehér pólós alakot, szóval itt se pocsékoltuk időnket a bonusz keresésével. Ők egyébként ott is felejtették tereppontokkal tuningolt Mecsek-térképüket, és Laci úgy kiabált utánuk, hogy jöjjenek vissza érte. Nem győztek hálálkodni. Különösen ezek után tűnt furcsának, hogy e népes környéken, ahol ötből négy hely szét volt túrva, az ötödiken még találtunk bonuszt. Nemsokára megint belefutottunk a Dzsihadba, akik most hátizsák nélkül futottak egy kört, de innen már terepen lementünk az óbányai völgybe, és másnap délelőttig több csapatot nem láttunk. Az óbányai völgy valami hihetetlenül szép volt, tele érdekes helyekkel, sziklákkal, érdekes patakmederrel, pihenőkkel és ismeretterjesztő táblákkal. Az egyik ilyen tábla tereppont volt, és némi vizsgálódás után megállapítottuk, hogy még bent van a bonusz! Ezt nagyon nem értettük, de aztán 15 perc teljes felszereléssel történő eredménytelen kiszedési kísérletezés után rájöttünk, hogy biztos azért maradt bent, mert lehetetlenség kiszedni. Több se kellett ennél, engem nem olyan fából faragtak, Laci svájci bicskájának összes létező kisfűrészét, dugóhúzóját és sörnyitóját felhasználva addig kínoztam a bonuszt teljes erőből, míg ki nem esett a helyéről. A tokja. Hát ez meg? A bonusz bent maradt, és csak a tokja esett ki, így meggyepáltam? Benéztem, sehol semmi. Hát akkor ennyi az egész, valamelyik csapat visszarakta csak a tokot. Fél óránk ment el rá, az ördögbe. Hogy tudták így beszorítani?

 

Tovább gyűjtöttük a tereppontokat völgyön, hegyen át (a legnevezetesebb talán a harkályodú volt, amihez bakot állva tudtunk felmászni), mígnem kezdett besötétedni. Ekkor hagytuk el az 536 m-es Csalán-hegyet, és a térkép alapján belőttük, hogy a Lapát-várhoz északi irányban lehet eljutni. Látszott, hogy jó sok szintvonalat el kell metszenünk, és le kell mennünk egy patak völgyébe, aztán föl a túloldalon vagy 100 m szintet, de még bevállaltuk. Valahogy mégis eltérültünk, és alig akart meglenni a patak. Mire átvergődtünk rajta, látszott, hogy nem jó helyen vagyunk. Megint megnéztem a tájolót és korrigáltunk, még egy patakvölgyet metszve kijutottunk végre a keresett kék keresztre, de már teljesen sötétben, be kellett kapcsolnunk a zseblámpákat. Teljesen elbizonytalanodtunk a kisebb eltévedés miatt, hogy a kék kereszt melyik részén vagyunk, de a jelzés rövid követése után jött egy kanyar, amiből kiderült, hogy mégis méterre pontosan ott értünk ki a jelzésre, ahol akartunk! Toronyiránt felmentünk a Lapát-várhoz, megtaláltuk a tereppont leírásánál szereplő két tuskót is, de nem vettük jegyzőkönyvbe, mondván, majd reggel világosban jobban körülnézünk, nehogy mégse ez legyen a keresett két tuskó a nagyon lapos tetőn.

 

24 óra gyaloglás és 38 óra ébrenlét után leültünk a vadidegen, kísérteties helyen. Levettük a hátizsákot, és a bakancsot, és én rögtön úgy éreztem, többet nem tudok lábra állni, a lábfejem összes csontja összetört. A vállamon két oldalt a két csuklyásizmom majdnem begörcsölt, ahogy lekerült róluk a súlyos hátizsák. A jobb vállam használhatatlan volt. Úgy éreztem, ha csak megmoccanok, az összes izmom görcsbe áll. Hogy fogok én ebből helyre jönni 6 óra alvással? Merthogy ennyit terveztünk be, hogy az előző éjszakát is bepótoljuk. Amúgy is reménytelennek tűnt, hogy sötétben, hajnalban bármi értelmes dolgot össze tudunk még hozni. A reumaosztályon nincs ennyi sóhajtozás, amennyi itt elhangzott pár perc alatt. Előbb ittunk egy kis regeneráló csodaszert, aztán szótlanul, összetörve ettünk valamit. Mindenem fájt, a görcsközeli állapotban bebújni a hálózsákba már önmagában egy rémálom volt. Sátrat nem vittünk, így csak polifoam és hálózsák volt a hálófelszerelésünk. Aztán háromnegyed tízkor elaludtunk.

 

A hosszú és mély álom helyett azonban negyed tizenkettőkor esőcsöpögésre keltünk. Nem hittem volna, hogy bármi képes felébreszteni a kómából kőkemény másfél óra alvás után, de az arcomra csöpögő hideg eső, és az esőcseppeknek a sűrű erdőből ezer felől visszhangzó hangja hihetetlenül hatékonynak bizonyult. Így is én ébredtem fel utolsónak, Laciék már arról beszéltek, hogy keresni kellene egy esőtől védett helyet. 10 percig csak próbáltam magamhoz térni, de addigra már csurom víz lett a hálózsákom. Nem voltam magamnál. Végül valahogy mégis összeszedtük magunkat, egy nyugdíjasotthon lakóinak a tempójában összepakoltunk, és éjfélkor már újra a lapátvári tuskók távolságát méregettük a verseny jegyzőkönyvéhez. Nincs értelme fedett helyet keresni, sose jártunk erre, a legutóbbi esőház, amit láttunk, két heggyel arrébb volt. Menjünk tovább. Leereszkedtünk a turistaútra, majd felkapaszkodtunk a következő hegytetőre, a következő tereppontra.

 

Több tereppont érintése után egy vadetetőt sehogy sem sikerült meglelnünk. Miután az egész környéket bejártuk mátrabérci sárviszonyok közepette (merthogy tovább esett az eső), megállapítottuk, hogy a tereppont pontos helyén a vadetető helyett egy forrás van. Nem vittük fel a jegyzőkönyvbe, de felírtuk, hogy itt nyomdahibáról lehet szó. Ebben a hitben az erősített meg, hogy a tereppont szerepelt a Kút kombinációban, és valóban, a felirat szerint is a Büdös-kútnál jártunk. Nem sokkal ezután, éjjel 3 körül megint kifogyott az üzemanyagunk, és nekiálltunk „reggelizni”. Felmentünk a közeli csúcsra, majd a ködben hosszas tévelygés után átértünk a Somlyóra, a kötelező pontra. Ezzel letudtuk az összes kötelező pontot. Az időjárás ekkor már egyenesen a novemberi viszonyokhoz volt hasonlatos, csak annyi volt a különbség, hogy vagy 7 fokkal melegebb volt (10 fok lehetett), és jobban esett az eső, de a köd és a szél ugyanaz volt. Én nagyon fáztam.

 

Miki egyre többször és egyre jobban lemaradozott, bármennyire is próbáltuk megvárni a tereppontokon, hogy ő is menetkész legyen a jegyzőkönyv írása után, valahogy mégis mindig 50-100 m-rel utánunk jött csak. Egyre jobban esett az eső, vagy talán csak a levelek telítődtek már vízzel, és egyre inkább átengedték az esőt. Elhatároztuk, hogy bemegyünk Kisújbányára, bemegyünk egy kocsmába, és ott az asztalra borulva alszunk egy pár órát. Előbb azonban még egy-két tereppontot megcsinálunk a kombinációkhoz… Aztán épp megvirradt, mikor eljutottunk egy esőházhoz, egy még ilyen szomorú időjárásban is gyönyörű rét mellett. Miki reménykedve megkérdezte, hogy alszunk-e itt, de én mondtam, hogy én nem tudnék, mert még menet közben is fázok, nem még ha leülök egy ilyen huzatos helyen. De a pihenő teljesen OK.

 

Miki perceken belül aludt, mi pedig Lacival szőttük a további terveket. Az éjszakai eső bizonyos értelemben szerencse volt, mert 4 óra extra időt jelentett számunkra, és ezalatt körülbelül 5 további pontot kerestünk fel. Így az öt kombináció már teljesen kivitelezhetőnek tűnt, sőt úgy látszott, hogy akár az összes tereppont is meglehetne. Egész pontosan azt gondoltuk, hogy ha az első pillanatban az összes tereppont begyűjtése mellett döntöttünk volna, akkor a terv kivitelezhető lett volna, és hogy minden bizonnyal lesz olyan rutinos csapat, akik meglátva terep szerény méretét és a kevés tereppontot, szisztematikusan nekilát az összes tereppont begyűjtésének. Ekkor viszont jó eséllyel nem találkoznak a mozgó terepponttal, mert nem valószínű, hogy pont arra kezdik a bejárást, a bejárási tervet megszakítani pedig túl nagy kiesés. Tehát arra gondoltunk, hogy maximum 150 pont előnyünk lehet egy tarolásra berendezkedett csapattal szemben, az a 150 pont, amit az éjjeli hajtóvadászat során szereztünk. Nekik meglesz az összes tereppont, kicsit talán több bonuszuk, mint nekünk, és az összes kombináció. Nekünk ekkor még két kombináció nem volt tervbe véve, és azok pontszáma összesen 110 lett volna. Ez a kieső pontszám remélt előnyünk teljes eltűnését jelentette volna, ha figyelembe vesszük, hogy a plusz tereppontokért a másik csapat pontokat is kap. Hát, messze vagyunk még a nyeréstől, be kell tervezni az összes kombinációt. Jó ideje figyeltünk már, hogy ne hullajtsunk olyan pontot, ami esetleg kellhet bármelyik kombinációba, de innentől már az összes tereppontot megpróbáltuk érinteni, ami még szóba jöhetett a célig, tehát ami nem a keleti részen maradt ki.

 

Így következő tereppontunk már a C tervünk szerint egy olyan pont volt, amit azelőtt egy fél órával még érinteni sem akartunk. Miki fél óra alvás után felriadt, és egész helyrejött, innentől kezdve ő sem maradozott le. Később mondtam is neki, örülök, hogy sikerült aludnia, előtte eléggé aggódtam miatta, úgy nézett ki mintha majd elaludna. Erre ő azt mondta, hogy nem hogy majdnem elaludt, hanem menet közben szó szerint többször elaludt, és hihetetlenül szarul érezte magát. Szóval felmentünk a „Jó étvágyat” nevű terepponthoz, a Dögkút-tetőhöz, és szokásunkhoz híven megnéztük, hol volt a bonusz. Ahogy odaértünk a nevezett tuskóhoz, gyanúsan érintetlen volt minden, semmi túrás nem látszott. Bekotortam a bonusz leírása szerinti helyre, a tuskó fűrészelt, mély résébe, és falevelek kerültek elő. Ez még gyanúsabb volt. 360 fokban és 10-15 centi mélyen körbe volt fűrészelve a tuskó, de akármilyen mélyre kotortam a bicskával, nem volt bonusz. Már az egész rést kitisztítottuk, és még mindig nyoma sem volt, de még utolsó próbaként bevilágítottunk, és igen, ott volt! Piros bonusz! Ilyet se láttam még, eddig mind fekete volt. Egy túlélőnek egy megtalált bonusz többet ér, mint egy liter kávé, ettől teljesen felébredtünk. Reggel 7-kor még bonuszt találni, ez döbbenetes volt. 17 órával ezelőtt, a legkeletibb ponton meggyőződésünk volt, hogy a pálya utolsó bonuszát találtuk meg. Aztán lett még egy ráadás. De hogy a terep kellős közepén ilyenkor még találunk bonuszt, ez már egyenesen megmagyarázhatatlan volt.

 

Ezután értünk a Cigány-hegyhez, egy szép kilátóhoz, majd csodálatos tájon keresztül további tereppontok, és egy tökéletes fa érintésével beértünk Kisújbányára. Az egyik háznál néhány tébláboló turistát megkérdeztünk, hol vehetnénk ennivalót, ők azonban azt mondták, a bolt nincs nyitva, csak 10-kor nyit (hol volt már a zobákpusztai bolt 4:30-as nyitása…). Legnagyobb meglepetésünkre azonban behívtak a házba, mondván, a tulaj majd ad nekünk enni. Más esélyünk nem lévén, bementünk, és ott találtuk a Sárkányevő csertölgy nevű csapatot, amint a házigazda épp pálinkával itatja őket! Egyiküket ismertük, mert egy darabig úgy volt, velük fuzionálunk, ha nem jön össze a 2x3 fő. Igen levertnek tűntek. Hamarosan hozta a házigazda a paprikás krumplit, ami még tegnapról maradt, így mondta, és ha megesszük a maradékot, ad nekünk piros pontot a füzetünkbe. Tudta a környező tereppontok nevét és számát, és elmondta, hogy volt már olyan csapat, amelyik kétszer is járt nála. Sárkányevőék is elmondták, hogy 30 tereppontjuk van, és hogy nem megy valami jól nekik, nem sikerült találkozniuk dgy-ékkel az éjjel, aztán inkább aludtak. Mi mondtuk, hogy egész jól állunk, 55 tereppontunk van meg, de attól tartunk, hogy több csapat is meg fogja csinálni az összeset. Ők erről készséggel biztosítottak is, és mit tehettünk, hittünk nekik, ők már vagy 10 túlélésen voltak. Elmondták, hogy volt csapat, amelyik 200 tereppontot csinált meg egy versenyen…

 

A tulajdonos a paprikás krumpliért nem volt hajlandó fizetséget elfogadni, de elmondta, hogy volt ott egy csapat, amelyik azt mondta, nincs pénzük, és akkor ott akarta őket fogni mosogatni. Emlékeztünk is, hogy a mecseknádasdi étterembe betérő csapat (talán az Elborult agy?) is azt mondta, nincs náluk semmi pénz. Mi mindenesetre mondtuk, hogy tele vagyunk pénzzel, és fizetünk, mint a köles, csak mondja, hogy mennyit. Erre azt mondta, 36 ezer 600 forint lesz. Sárkányevőék mindenképp mosogatni akartak, mikor meghallották az árat (vagyis, hogy igazából nem hajlandó fizetséget elfogadni). Erre azt mondta, hogy egész nyárra kéne a mosogatás, csak úgy tudja elfogadni. Megtudtuk tőle még a helyi politikai viszonyokat, valamint az igazságot is a Zengőről, milyen jó lett volna a helyi önkormányzatoknak az a temérdek pénzt, amit kaptak volna érte, és minimális területet foglalt volna a lokátor, sőt a mostani ronda vasbeton kilátó helyébe egy kacsalábon forgó kilátót építettek volna, de hát nincs mit tenni, politikai ügyet csináltak belőle. Sárkányevőék megjegyezték, hogy ugyanezt a történetet egy másik lokálpatriótától homlokegyenest az ellenkező előjellel hallották. Úgy látszik, helyi szinten is megoszlanak a vélemények.

 

Hát akkor nem volt mese, Sárkányevőék megmondták, hogy itt sok csapat tarolni fog, fel kellett kötni a gatyát. Nem sokat vacakoltunk, mentünk tovább, és ők is kicsit felvillanyozódva indultak tovább. Jóformán ki sem léptünk a turistaházból (valami ilyesmi volt igazából a hely), már belebotlottunk a következő csapat két vidám, terepruhás tagjába, mint utólag rekonstruáltuk, minden bizonnyal a Normandiai Partrahányás jeles képviselőibe. Sík részegnek tűntek, düledeztek és röhögcséltek, és azt mondták, hogy nem aludtak még semmit, de attól tartanak, ha megállnak, többet nem bírnak elindulni. Aztán ezt hallva elbizonytalanodtam, hogy lehet, csak az alváshiány miatt néznek ki nem beszámíthatónak.

 

Nyomtuk tovább a tereppontokat, körbeértünk a terepen, és helyenként már érintettük az előző napi helyeket. Aztán dél körül elállt az eső. Most már az összes kombináció életére törtünk. Forrás, kút, minden kell, további extra cikk-cakkokat iktattunk az útvonaltervbe. A Szőke-forrás 4 pontjáért fél órát küzdöttünk, úgy el volt dugva az apró tábla. Nem sokkal ezután megint leültünk haditanácskozni. Kiderült, hogy a hátralévő 4 órában 7 tereppontot kellene még érintenünk, és akkor a három joker felhasználásával megvan az összes kombináció. Teljesen kivitelezhetőnek tűnt a terv. Pontos időbeosztást készítettünk, hogy hány órára hova kell odaérnünk, hogy meglegyen minden.

 

Előbb egy gyönyörű, „Brazil szappanopera” nevű helyre értünk, ami tényleg a brazíliai őserdőkre emlékeztetett, egy sziklafalból több ponton előtörő, mohás, indás forrás képében. Aztán Laci megtalálta a Pius-forrást is, ami szinte megtalálhatatlan volt, zöld mohával benőtt, jellegtelen, eldugott helyen volt. Itt 15 perc késésben voltunk már a tervhez képest, és láttuk, hogy a tervet erőltetni értelmetlen, sokkal fontosabb a pontos befutó. Lemondtunk a Kút kombinációról, és visszamentünk a műútra, be a célig. Ez egy nagyon unalmas rész volt, 5-6 km-t mehettünk a műúton erőltetett menetben, de legalább volt közben néhány tereppont. Aztán a célba beérve ledobtuk a hátizsákunkat, és mentünk tovább, immár teher nélkül a 25-ös tereppontért. Ez két kombinációban is szerepelt, tehát megcsinálásával két joker szabadult fel, amik aztán beestek két másik kisebb értékű kombinációba jokerként, így gyakorlatilag 100 pontot ért ez az egy pont az adott helyzetben. Miki meg is jegyezte, hogy mintha egy nagy puzzle utolsó kockája kerülne a helyére, melytől hirtelen összeáll a kép, és minden a helyére kerül. Ez a tereppont is egy hegy tetején volt, és másznunk kellett vagy 100 m-t, mire a tetejére értünk, helyenként mély sárban, máshol csúszós agyagon.

 

Este hatra értünk be a célba, útközben aláírtunk mindent, és leadtuk a versenynaplót. Marci vette át, megörült a legkeletibb bonuszunknak, megvitattuk vele a 24-es tereppont rejtélyét, és mondta, hogy ő ott a kutat nem találta meg, csak egy vadetetőt.  Később a Sárkányevők elmondták, hogy ők megtalálták a vadetetőt, de nem ott volt, ahol a túlélőtérkép jelölte – ezzel össze is állt a kép. Marcitól később megkérdeztem, megcsinálta-e valaki az összes kombinációt, mire azt mondta, nem. Ekkor már biztosak lehettünk benne, hogy nyertünk, mert csak úgy kaphattunk volna ki, ha valaki az összes tereppontot megcsinálja, de legalábbis az összes kombinációt. 68 tereppont és 6 kombináció lett a vége a lehetséges 78 tereppontból és 7 kombinációból. Plusz a mozgó tereppont. Mint kiderült, Sárkányevőék az utolsó 8,5 órában 29 tereppontot gyűjtöttek be, gyakran futva! Így feljött az eredményük 59 tereppontra. Igaz, ők aludtak is elég jól mindkét éjjel. A célban aztán bebizonyosodott a régi mondás, hogy a győztes sohasem fáradt (na jó, csak 2:1 arányban): még legalább másfél órát beszélgettünk, miközben például megtudtuk dgy-től, hogy a 137 miért szerepel minden túlélőversenyen. Sőt még a kocsiban hazafelé sem aludtam el, csak egy óra múlva.